A story-ról a film előtt nem sok fogalmam volt, mert bevallom még a trailert sem néztem meg. Az viszont percek alatt kiderült, hogy valami komor hangulatú horror/thriller témáról van szó, mert végig szólt a baljós muzsika. Ezzel még nem is lett volna nagy gond, de valahogy az egész film rettenetesen súlytalan lett. Az, amit Leighton és a karaktere csinált, inkább rettenetesen kínos volt, mint ijesztő. Egyetlen egyszer sikerült megijeszteniük, a szokásos „nem várt pillanatban megjelenik vki” típusú dologgal, ami azért elég gyenge. Szóval a történet: Félév elején beköltöznek a lányok a kollégiumba, adott a két főhős, akik szobatársak lesznek, az egyik gyönyörű/okos/tökéletes szomszédlány, a másik meg gazdag/egész szép, de valami nem stimmel vele. Innen pedig jönnek sorban a furcsaságok, és az engem picit nyomasztó történetvezetés. Nincs semmi meglepetés az egészben, csak egy meglehetősen bénára sikerült lezárás. (akit érdekel, annak majd elmesélem, hogy én milyen módszerrel csináltam volna ebből az anyagból egy szerintem sokkal jobb filmet)

Beszélek persze a pozitívumokról is. Itt azt kell megemlítenem, amit az elején is: szereposztás, mert itt volt még a srác a Burlesque-ből a lányoknak, nah meg Aly Michalka, aki még a melleit is megmutatja, csak mi nem látjuk (sajnálatos módon), meg Nina Dobrev, aki ugyan csak egy pillanatra tűnik fel, de azért üde színfolt. Ezzel együtt pedig, minden kellemes jelenetet is szintén csak a fent felsorolt színésznőknek köszönhető. Más pozitívum pedig nincs.

Összességében egy közepes és mindenképp max egyszer nézős a film, viszont akik szeretik a csajokat, azoknak megéri megnézni, mert nem sokszor jönnek szembe együtt egy filmben. A horror/thriller szál pedig inkább csak kínos, mint hiteles, így a többiek inkább kerüljék el.

(szar a Word-öm, biztos van benne hiba)

Ez az a film, amiről anyukámon kívül biztosan mindenki hallott, és körvonalakban mindenki tudja, hogy miről is van szó. Vagy, ha nem is tudja, hogy miről van szó, akkor azt biztosan, hogy Natalie Portman ezért kapott Oscart. Valószínű, hogy még az is mindenkinek megvan, hogy ez egy balett központú film, ami ráadásul ( a címből szintén roppant nehéz kitalálni) a Hattyúk taváról szól.

A Hattyúk tavának story-ja van átültetve ebbe a balettos törénetbe, méghozzá egészen remekül, persze az eredeti történethez képest teljesen más megvilágításban. Szerencsére a film készítőinek is természetes volt, hogy nem mindenki van tisztában az alap művel, így nem túl szájbarágósan, de érthetően elmesélik az eredeti történetet is, ami így már tényleg jó alapot nyújt. Az egész filmnek megvan a maga ritmusa, és végig tartja a komor alaphangulatot, amit néha elvisz egy egészen beteg irányba. Nem lőném le a „poénokat”, így nem is részletezem, hogy mikre gondolok, de kell a filmhez egy idegrendszer, és egy stabil lelki állapot. Az egész film remekül mossa össze a valóságot és a képzeletet, gyakran nem is tudjuk, hogy ami épp történik, az melyik színtéren játszódik. Ezek mellett profin él a thrilleres eszközökkel és a szexualitással is, sőt szerintem ebben a 2 dologban kiemelkedő, bár a dráma is elég jelentős szerepet játszik. A hype és a média igazából Natalie Portman körül forgott, pedig az egész cast nagyon rendben volt, néhány remek meglepetéssel fűszerezve, mint például Ksenia Solo. Mila Kunis-t pedig érdemtelenül háttérbe szorították, pedig a filmben hatalmasat alakított. Engem talán a főhős anyja ijesztett meg legjobban, de nyilván ez mindenki esetében más és más. Fura módon elsőre nem az fogalmazódott meg bennem, hogy jó volt, hanem az hogy mennyire szürreális, de mikor kiderült, hogy már 2 napja csak erről a filmről beszélek mindenkivel, akkor meg kellett változtatnom a véleményem.

A filmről összességében annyit tudok mondani, hogy az Oscarra jelölt filmek közül a jók közé tartozik, sőt, amilyen beteg, olyan remek!

The Mechanic – A mestergyilkos

Egy jó kis akció tele badass és cool dolgokkal, ami jobbá teszi az amúgy nem túl veretes alap storyt. Adott egy bérgyilkos hálózat, egy „mestergyilkos” és egy picit megromlott apa-fiú viszony, nah meg egy fordulat, ami összehozza a mester gyilkost és a fiút, és máris indulhat a „kiképzés”. Hangulatos, néhol pörgős, remek akciókkal és realitáshoz közeli megoldásokkal tűzdelt a film. A színészek nem kiemelkedőek, de hozzák a tőlük megszokottat, főleg igaz ez Jason Statham-re, akinek nagyon jól áll ez a szerep, mint általában a hasonló akciókban. Az eyecandy vonalnak az egyik kedvencemmel Mini Andennel próbáltak adózni, Mini mindent meg is tett, de valahogy mégis béna lett az összhatás a cici villantás ellenére, persze ettől még van olyan kép, amit ki tudok emelni. De már megint elkanyarodtam a nők irányába, pedig itt az akicó és a fordulatok a lényegesek. Nekem nagyon tetszett, mostanában ritkán látni olyan akciót, ami szanaszét vagdosás és kamera rángatás nélkül is tudná hozni az ilyen szintű iramot. Ezt a filmet kivételesen bárkinek tudnám ajánlani, jó kis akció lett!

The Green Hornet

Ha jól tudom, akkor ez egy képregény film. Gazdag újságíró apuka elhalálozik, méghozzá elég fura körülmények között, a rettenetesen elkényeztetett fiacskája pedig a személyzet egyik keleti tagjával, aki tök véletlenül egy zseni, és még meg nem magyarázott szuperképességekkel is rendelkezik, szuperhős szeretne lenni. Ezt próbálják elég béna módon, a kissé már kiöregedett Cameron Diaz segítségével összehozni. Van benne akció, néhol értékelhető humor, de alapvetően egy elég buta és rettentően közepes film. Így utólag lövésem sincs, hogy miért is néztem meg, talán a fekete szuperautó miatt. (aztán ezen ponton gondolkozok el, hogy lehet, hogy ez egy remek film volt, csak én nem értettem a lényeget, vagy paródia vagy ilyesmi, de szerintem NEM)

Üvegtigris 3

A mára szinte legendássá vált első rész újabb folytatása, ami kicsit más irányba vitte el a történetet, mint az eddig megszokott. A film eleje, egy ideig roppant szórakoztató volt, néhol rettenetesen röhögtem, és talán még azt is megkockáztatom, hogy hozta az első rész hangulatát. Aztán a történet ketté válik, és az Üvegtigrisnél történő dolgok humorában valami megtörik, és egy egészen középszerű irányba megy el, ami néhol már inkább kínos, mint vicces, persze ízlések és pofonok, biztosan van akinek tetszik. Persze én sem mondom, hogy egy-egy poénon nem röhögtem. Rudolf Péter szála pedig új stílust, és új történet szálat hoz a filmbe, ami sajnos már nem túl humoros, mégis ezt a szálat tartom jobbnak. Az Üvegtigris filmektől megszokott keserédes hangulatot jól hozza, bár az érdeklődést inkább az eyecandy faktorral tartja fenn, ami a film ezen szakaszának a legerőssebb része. Mindenképp ki kell emelnem Szabó Erika testi adottságait és szexuális kisugárzását, ami gyakorlatilag a hátán veszi az egész filmet. Ezen a ponton fogalmazódik meg bennem a kérés, hogy vajon a női nézőket mi gátolja meg abban, hogy ne kapcsolják ki az egészet a p*csába. Aztán a minimál házba érkezés után marad a szexualitás némi infantilizmussal fűszerezve, ami, a szerintem roppant középszerű, Sanyika bénázásaitól eltekintve egész humorosra és szórakoztatóra sikerült. A film záró akkordja pedig rettenetesen béna és unalmas lett, amit talán csak a film végén lévő „mondanivaló” ment meg némileg. Sajnos az új irányvonal sem húzta ki a filmet a középszerből, és újranézési faktor is csak Szabó Erika, MONDJUK KI!!!, teste miatt van a dologban. Ami a magyar filmekben általában roppantul zavar, az sajnos itt is fellelhető, ez pedig a rettenetesen béna és erőltetett termékelhelyezés, aminek a gondolatától az egész film során nem tudtam szabadulni. Kár ezért a filmért, mert lehetett volna jó is, de csak közepes lett.

Burlesque

Bevallom, alapvetően féltem ettől a filmtől, mint minden zenés alkotástól alapvetően, de szerencsére a félelmeim ismét alaptalannak bizonyultak. A film a kisvárosi pincérnőből revü sztárrá cseperedő Christina Aguilera-ról szól, aki persze szuper szexi és szuper tehetséges, de senki nem érti meg, és senki nem ad neki esélyt, míg a némileg melegnek tűnő, de egyébként (meglepő módon, haha) szintén szuper szexi pultos fiú fel nem karolja. Annak ellenére, hogy joggal érezhettek a közhelyes sztori miatt némi cinizmust a hangomban, ez egy tökéletes hangulatú és magával ragadó film, így én személy szerint nem értem, hogy a kritikusok miért húzták le ennyire. Minden jelenetben ott van a túláradó szexualitás és a revü hangulat, ami egészen magávalragadja az embert, és sem a tökéletes női/férfi (kinek mi) testrészek kavalkádja, sem a zenei aláfestés nem ereszti. A néhol kissé túlzásokba eső romantika, és túljátszott jelenetek ellenére, még a férfi szemlélődő érdeklődését is fenntartja vagy Christina teste, vagy a kibontakozó szerelmi történet, aminek csak hátteret biztosít a klub megmentésén fáradozó öregecske Cher szála. Ami még kiemeli a filmet a többi közül a zene, a hangulat és a látvány mellett, az az egészen elképesztő szereposztás. Minden egyes megjelenő karaktert fanfavorit színész játszik (itt gondolkodtam egy nagyon hosszú felsoroláson, de mindenki megtalálja a film imdb adatlapján), ami lehet, hogy sokaknak nem tűnik fel, de a filmek és főleg a sorozatok világában jártas néző számára minden alkalommal újabb és újabb pozitív meglepetést és felüdülést jelent. Ez a második olyan film a sorban, amit kivétel nélkül mindenkinek csak ajánlani tudok, akit nem rettent el a zenés téma.

Én nem tudtam a francia eredetiről, így azzal nem is foglalkoznék. A story egy családról szól, akik teljesen normális és egész boldog életet élnek, apróbb problémákkal, de minden normális. Aztán egyszercsak az anyukát lecsukják gyilkosságért, aminek a körülményei nem 100%-ig tisztázottak, de a döntő bizonyítékok ellene szólnak. Szépen telik-múlik az idő, és az egész család picit befordul… a többit meg nem lövöm le, tessék megnézni! Talán még annyit, h apuka megpróbál megoldást találni a helyzetre, és nem riad vissza semmitől, egy idő után.

A film legnagyobb erőssége a feszültség keltés. Hiába baromi lassú a kezdés, és mire felpörög már javában túl járunk a felén, mégsincs időnk egy percig sem unatkozni. Szép lassan megszeretteti velünk az összes főbb szereplőt, és annyira reálisan és, ami talán még fontosabb, hihetően tárja elénk a problémákat, h teljesen beszippant a történet. Az egész izgalomhoz és feszültséghez valószínű a legtöbbet a remek színészi alakítások tesznek hozzá. Legyen szó akár fő, akár mellék szereplőkről, szinte mindenhol remek és ismerős színészek köszöntek vissza. Bevallom Russell Crowe nem tartozik a kedvenceim közé, és akkor még enyhén fogalmaztam, de nem csak a kötelezőt hozta, hanem annál sokkal többet. Mivel nem néztem utána a szereposztásnak, és úgy egyáltalán az egész filmnek, így pozitív meglepetés volt számomra Olivia Wilde felbukkanása, mert a kicsit sötét hangulatú filmben szinte napként tündökölt abban a pár jelenetben, amiben feltűnt.

Szerencsére az egész film alatt próbáltak a realitás talaján mozogni, ami szinte 100%-ig sikerült is nekik, ami nagyon sokat adott a filmhez. Talán egyetlen jelenet volt, ami nem csak fölösleges volt, de talán hangulat romboló is. Bár értem én, h kellett némi plusz akció, ha már menekülős filmként nyomta a marketing osztály.

Ez a film ugyanis nem menekülős akció, hanem egy remekül felépített és kiszámított dráma, ami egy pillanatra sem engedi el a néző kezét, és végig érezzük a feszültséget, amit nem is olyan rég hiányoltam a mostani filmekből/sorozatokból. Szóval, akinek ideje engedi, az tolja előre a megtekintendők listáján, mert nem fogja megbánni.

A film storyja tehát mindenki számára ismerős. Adott 2 fiatal, akik elég vicces körülmények között már többször is találkoztak életük során, majd „dugó pajtások” lesznek, innen pedig jön a szokásos történet, amit mindenki ismer, természetesen egy Valentin napi filmnek megfelelő befejezéssel.

A poénok és a pop kulturális utalások nagyon ülnek, és gondolom, ha nem szinkronos verziót néz az ember, akkor még jobban, még akkor is, ha abban az esetben lemarad, a roppant erőltetett, Barátok közt/Jóban-rosszban poénról. Szóval gyakorlatilag az a néhány ember, aki a teremben volt, végigröhögte az egész filmet velünk együtt. Szerencsére a poénforrások többnyire a jobbik fajtából voltak.

A film másik oldala nyilván a romantikus, némileg drámai vonal, ami talán még jobban eltalált volt, mint a vígjáték rész. Ha a storytból a végén lévő Hollywood-ban kötelező nagy összeborulást kihagyták volna , akkor tényleg egy remek film lehetett volna. Persze így is az volt, csak én nyilván más szemmel néztem a már-már kellemetlenül ismerős történet miatt, mert nehéz ügy ez a „barát előnyökkel” téma.

Volt 1-2 remekül megrendezett jelenet, legyen itt szó akár szex jelenetről, akár valami humorosról. Natalie Portman szerintem brillírozott, és még az általam nem igazán kedvelt Asthon Kutcher is hozta a szintet, bár utóbbira jellemző, h amennyire nem szeretem, annyira jók a filmjei.

Összességében egy szórakoztató és egész jól eltalált romantikus vígjáték, nálam a sok poén és a story miatt még talán újranézős is. Azt meg már majdnem kifelejtettem, h bár sokan meztelen Natalie Portmant-t vártak, és nem kapták meg, azért eléggé odatette magát az eyecandy területén is.

A film viszont csak azoknak fog tetszeni, akik bírták a Die Hard filmeket, és úgy egyáltalán a némileg túlzó akció mozikat, ahol a realitásnak nincs helye. Tisztában vagyok a rengeteg agyatlan megoldással és erősen túlzó akció jelenettel, viszont ezek rettenetesen szórakoztattak, mert tudtam, hogy a koncepció része volt ez az egész. Az elmúlt 1 évben volt néhány Burce Willis film, de számomra egyik sem hozta igazán a régi hangulatot, amiért megszerettem az öreget, ez viszont igen. Az egész filmen érezni lehetett a szokásos coolságot, és bár nem sok poén volt, de azokon rendesen röhögtem, illetve voltak akció jelenetek is, amik mosolyt csaltak az arcomra.

A storyról nem nagyon szeretnék semmit mondani. Szép lassan összegyűlik a régi csapat, ami „visszavonult különösen veszélyes” tagokból áll, akik még a régi stílust képviselik, és még nem jöttek ki a gyakorlatból. Van persze 1-2 csavar, fő ellenség, miegymás. Az aprócska szerelmi szálról már nem is beszélve.

Ha már a szerelmi szálnál tartunk, akkor ki kell emelnem, hogy az nem feltétlenül lett volna elég, hogy nagyon szeretem Bruce-t és Mary-Louise Parkert is, de szerencsére megvolt köztük a kémia, és ez szintén nagyon sokat adott a filmhez, mert annyira jól eltalálták az egész lefolyását. A szereposztás pedig már-már túlzóra sikerült. John Malkovich volt talán a legjobb, bár róla tudtuk, hogy jól hozza az őrültet, de ott volt még Helen Mirren és Morgen Freeman is, akik szintén tündököltek. Arról meg már nem is beszélve, hogy a kisebb szerepeket is elég jelentős színészek kapták, szóval a cast-et nem aprózták el.

Pörög az akció, ahogy kell, repkednek a poénok és a beszólások, a színészek pedig lubickolnak a szerepükben, azt hiszem, ennél több nem is kell egy jó filmhez, és a R.E.D. az lett. Aki viszont nem szereti a stílust, az majd reklamál, hogy ennek semmi értelme és mennyi hülyeség van benne. Kérem szépen, aki nem érti a dolgot, az ne nézze.

A film alapvetően egy dráma, méghozzá a keményebb fajtából (persze szerencsére nem úgy, mint a Killer inside me, vagy az már thriller?). Nekem talán már kicsit túl sok is benne a kiabálás, ez volt szinte az egyetlen dolog, ami zavart. Az alap szitu elég érdekes, mert a történet egy lányról szól, akinek meghalt az apja, akit hosszú évekig maga gondozott, mert az öreg „megbolondult”, pedig régebben nagy zseni volt a matematika terén. Ebben persze még semmi érdekes nem lenne, de mégis van. A csavarokat nem szeretném lelőni, mert volt köztük olyan, amitől majd lefordultam a kanapéról. Ez mind csak azt mutatja, hogy mennyire jó lett a forgatókönyv. Ez a film bizony nem az a szájbarágós fajta, eléggé figyelni kell, hogy az ember gyereke tudja, hogy mégis mikor van flashback és mikor zajlanak épp az aktuális események, arról már nem is beszélve, hogy a flasback-ek mindig más időpontra tekintenek vissza, ezzel még egy kicsit megkavarva az események menetét. A film pont ettől a történetvezetéstől válik izgalmassá, és tartja fenn bennünk a kétségeket egész a végéig.

A Catherine nővérén kívül az összes többi karakter remekül volt felépítve (lehet, hogy az övé is, csak nagyon idegesítőre), és szerintem a színészek is remekül hozták őket. Nekünk, srácoknak ott van Gwyneth, akivel azért végig szimpatizáltam, még akkor is, ha a film során sokszor elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. A szürke atlétája melltartó nélkül, viszont néha eltereli a figyelmet. Aztán a lányoknak meg ott van Jake Gyllenhaal, aki szintén egy érdekes karakter. Nagyon tetszett, hogy senki nem fekete vagy fehér a film során, így végig lehet hezitálni, hogy ki kivel van. A „bolond” öreget alakító Sir Anthony Hopkinsban meg most sem csalódhatunk, ahogy eddig szinte egyik filmjénél sem.

Szóval megkapjuk a családi drámát, még jó pár konfliktussal felöntve, csak hogy jobban üssön, nem maradhat el a szokásos szerelmi szál sem, a megszokottnál azért kicsit érdekesebb köntösben, és ezt az egészet belehelyezték a matematika professzorok világába.

Senki nem várjon pörgést, de a film lassú tempója ellenére számomra soha nem vált unalmassá. A drámán van a hangsúly, amit a színészek jól visszaadnak és beszippant az érdekes hangulat. Annak persze semmiképp nem ajánlom, aki a kommersz filmeket szereti, mert az nagyot fog csalódni.

Egy visszatérővel kezdeném. Jessica Alba a terhessége alatt, és még utána is szinte teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, kizárólag néhány paparazzi fotó volt róla. Aztán ebben az évben visszatért, és rengeteg helyen szerepelt: filmek, címlapok, TV műsorok, minden úgy ment, mint régen. Elég, ha csak a Machete-t vagy a Killer inside me-t említem. Az idei évben bebizonyította, hogy még mindig számolni kell vele, ha a világ legjobb női kerülnek szóba. Az pedig szinte a csodával határos, ahogy visszanyerte az alakját.

Szintén az idei évben tért vissza és szintén szülés után Adriana Lima, aki pont úgy robbant vissza a köztudatba, mint az előbb említett hölgy. Visszatért a VS angyalok sorába, és nem csak a Victoria’s Secret Fashion Show-n vett részt, de vele promotálták a világ legdrágább melltartóját is (a képen).

Ha már VS angyal, akkor Rosie-Huntington Whitley-t semmiképp nem hagyhatjuk ki a sorból. Igazából csak 2011 nyarán láthatjuk meg, hogy mennyire is volt jó döntés, hogy a hirtelen lapátra került Megan Fox helyett ő került a TF3 női főszerepébe. Ami legalább akkora lépés volt számára felfelé, mint az idén csak béna filmben szereplő Megan Fox-nak lefelé.

Blake Lively a TV-s szépségek közül már biztosan fellépett a dobogóra, de az USA-ban megkockáztatom, hogy az első helyre, ezt pedig a Gossip Girl töretlen népszerűsége mellett a The Town-ban kapott első filmszerepének, és a Green Lantern korai hype-jának köszönheti, még akkor is, ha utóbbi egyelőre elég bénácskának tűnik. Ezt a feltörést mások is megneszelték, így a következő évben ő lesz a Chanel arca.

Yvonne Strahovski a másik nagy feltörő Blake mellett, mert nem csak a szépségével, de a Chuck-ban nyújtott alakításával is képes kitűnni a fiatal hollywoodi szépségek népes táborából. Jövőre pedig ő is átlép a filmes világba is, és Robert De Niro mellett kap jelentős szerepet.

Mivel szép sorba jönnek azok a hölgyek, akik a sorozatos világból emelkedtek ki, akkor természetesen az idei év egyik legtöbbet emlegetett színésznőjét sem hagyhatjuk ki, akinek ugyan már elég komoly filmes múltja van, mégis inkább a sorozatos arcok közé sorolnám, mert az ismertségét, ha nem is a The O.C.-nek, de nagyon valószínű, hogy a House-nak köszönheti. A sikersorozatot ugródeszkának használva rögtön az idei év egyik legjobban várt filmjében a Tron-ban találta magát, ahol a filmtől függetlenül jól domborított, abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a Cowboys and Aliens-ben már tényleg a kvalitásainak megfelelő szerepet kap. Aki ennyiből nem jött volna rá, az valószínű barlangban élt az idén, de azért megsúgom, hogy természetesen Olivia Wilde-ról volt szó.

Térjünk át kicsit az énekesnőkre, akik közül az idei éven hárman osztoztak. Mivel Lady Gaga szépségéről nem igazán lehet beszélni, bár ki tudja, így marad a másik két versenyző. Az egyik természetesen Rihanna, aki idén nem csak a hajviseletével borzolta a kedélyeket, ami már kezd is normalizálódni, de kiadott elég sok dalt is, amik nagy része bizony, ahogy azt kell, sláger lett. Olyon apróságokat említenék, mint az idén visszatérő Eminem-mel közös száma, aminek a klipjében Megan Fox és Dominic Monaghan játszotta a főszerepet. A Love the way you lie kapott is néhány jelölést, és díjat.

A harmadik hölgy is felkerülhet a listára, mert szépségéhez nem férhet kétség, mindamellett fellépet szinte minden jelentős díjátadón és eseményen az ide évben, sőt még a már említett VSFS egyik sztárvendége is ő volt. Természetesen Katy Perry-ről van szó, akitől és főleg a melleitől elég sokat volt hangos a sajtó.

Nálam mindenképp felfér a listára Katie Cassidy, aki szinte már arról híres, hogy bármilyen jól is alakít egy-egy sorozatban, mégis mindig mennie kell, vagy egy másik sorozat miatt vagy, mert az adott sorozatot, mint pl a Melrose Place-t elkaszálják. Idén viszont az Áprilisi kasza után felfelé sikerült esnie, így a Gossip Girl-ben kapott remek szerepet, és ível felfelé a karrierje, még akkor is, ha a Rémálom az Elm utcában remake-jében nem alkotott maradandót, mondjuk ebben a film színvonala is benne volt.

Bár én nem vagyok nagy The Vampire Diaris rajongó, kétség kívül sokan azok, így Nina Dobrevnek elég magas lett a népszerűsége, amihez persze a szépsége is nagyban hozzásegített.

Megan Fox annak ellenére, hogy kidobták a TF-ből, mégsem került ki a köztudatból, és folyamatosan az emberek fejében van, mint aktuális szex szimbólum. Ezen még az sem változatott, hogy az idei egyetlen filmje a Jonah Hex is elég szar lett, illetve, hogy valami rettenetesen csúnyára műtette a száját.

Meg kell még említenem a Glee cast női frontját, mert a lányok elég jól domborítanak, és egyre népszerűbbek is. Innen Heather Morrist emelném ki, aki Beyonce háttér táncosából mára igazi sztár lett, köszönhetően főleg a Glee Britney Spears-t feldolgozó epizódjának, ami hatalmas pozitív visszhangot kapott.

Ugyan semmi kiemelkedőt nem tett, csak továbbra is nyomja a 90210 remake-jét, de szépségével nálam továbbra is állandó szerepet kapott az egész év során a tumblr blogomon, így ide is ki kell, hogy kerüljön. Anna Lynne McCord-ról tudom, hogy sokaknak nem teszik, de mivel nekem nagyon, így nincs mit tenni.

Az idei évben pedig véget ért a világ valószínűleg eddigi legnagyobb jelentőséggel bíró sorozata a LOST, így mindenképp szót kell ejtenünk a mind a 6 évadban számomra remekül szereplő Evangeline Lilly-ről, aki valószínűleg a sorozat után végleg visszavonult a rivaldafényből.

A végéről pedig semmiképp nem maradhat le Natlaie Portman, akivel manapság van tele minden, mert nem csak a Black Swan kavarta fel az állóvizet, de Natalie még a koreográfussal is összejött, aki nem csak eljegyezte, de még meg is termékenyítette (hogy finoman fogalmazzak).

Várom a kritikákat, hátha valakit vagy valamit kihagytam, mert ilyen mindig előfordul.

Mind a filmel, mind a technológiával szembe nagyok voltak az elvárásaim, szerencsére csak az előbbiben kellett némileg csalódnom, így az utóbbival kezdeném a dolgot. Ez volt az első IMAX élményem, mert sajnos kicsiny hazánkban csak egyetlen helyen elérhető el, és ez a hely sem Debrecen. Arról már nem is szeretnék beszélni, hogy Pesten is csak egyetlen helyen, egyetlen árva terem van, ami ennek megfelelően mindig teljesen dugig van, így elég necces megfelelő jegyet szerezni, de végül is egész korrekt helyet sikerült kifogni. Az IMAX vászonhoz képest, egy átlagos mozi olyan, mint egy 120 cm-es Samsung LED TV-hez képest nagymamád Orion TV-je. A vászon az egész falat beteríti, így a képarány sem a megszokott, valószínű 4:3-as lehet, de lehet, h négyzet, nem néztem utána. A felbontásról annyit, hogy a sima mozi az a 700 MB-os Xvid, az IMAX meg a 720p (azért nem az 1080p, mert szerintem lehetne még jobb). A 3D is sokkal jobb volt, illetve már maga a szemüveg is, elég vicces, hogy vidéken ezen is spórolnak. Az ára 1440 forint volt, ami 200 forinttal több, mint amit a Crash of Titans-ért fizettem, így utóbbi eszméletlenül nevetséges. A hanghatásoktól meg majd lefordulsz a székről… Ennek függvényében nem értem, hogy 2010-ben, miért a régi mozikat erőltetik még mindig, mikor a technika már rég elment mellettük, nem is kevéssel. Itt legalább ismét él a régi mondás, h „nézünk, mint a moziban”. A lényeg pedig az, hogy meg tudnám szokni ezt a minőséget, még akkor is, ha ezen is lenne még mit csiszolni.

A Tron-tól a hype alapján elég sokat vártam. Igazából abban reménykedtem, hogy olyasmi lesz, mint a régi film, azaz csak a látvány, az akció és a hangulat. Ezzel szemben itt valaki komolyan akarta venni a filmet, és telepumpálta filozófiai dolgokkal, meg meditálásokkal, és hosszas beszélgetésekkel, amik megölték a filmet, már amennyire a film hagyta magát megölni. Simán belefért volna némi filozófia, de itt az egész csak lógott a levegőben, és ami még nagyobb gond, hogy az a kevés dráma, ami a filmbe került, nevetségesen súlytalan volt. A film igazi folytatás, ami nem is lenne gond, mert én láttam az első filmet is, így értettem, h mi van. Azt szajkózták a készítők, h nem kell a filmhez előismeret, de a mellettem ülő laikusok így sem értették igazán, az én élményemet viszont rombolta, h megpróbálták pár percben elővezetni, hogy miről is van szó némi flashback-el tarkítva. Engem ez a rész eléggé untatott, még egy ásítás is majdnem kibújt. Annyira idegesítő volt, hogy az öreg Flynn végig azt nyomta, h nem kell tenni semmit, csak várni, és be is tartotta a dolgot. Wááá utálom, ha egy hatalmas ziccert kihagynak, és ne adj Isten ezzel még egy kult-film lehetőségét is elbarmolják. Nah meg, ha már a negatívumokkal kezdtem, akkor ide sorolom a szinkront is, mert az elég béna lett. Miért nem lehetett a megszokott szinkronhangokat megfizetni???

A szereposztással nem volt gond, és többnyire mindenki jól hozta a szerepét, pozitív oldalon Beau Garrett-et tudnám kiemelni, aki legalább olyan szép volt, mint Olivia Wilde. Aztán, hogy ide is jöjjön némi negatívum Garrett Hedlund vmi rettenetesen idegesített, és a játéka is közepes volt… bár lehet, hogy csak simán a srác idegesített, pedig a karakter jó volt.

Aztán most jöhet a pozitív oldal. A látványt egyszerűen imádtam. A 3D folyamatos volt, de nem volt tolakodó, nem lógott minden folyamatosan a szánkban, viszont végig érezhető volt a térhatás. Aztán néha egy-egy jelenetben, amikor mégis durván kilógott valami, az viszont nagyon hatásos volt. Az akció jelentekből nem volt hiány, és én az unalmas párbeszédek helyett még nagyobb hangsúlyt fektettem volna ezekre. Bevallom mind az elején a játékok során, mind a végén a repülő csatánál szó szerint tátottam a számat. Minden a végletekig kidolgozott volt, és rettenetesen jó volt a hangulata az egésznek. Ehhez hozzátenném, h én már a trailerek és képek miatt beleszerettem a látványvilágba. (itt zárójelben mindenképp kiemelném azt a jelenetet, amikor Clu a hadsereghez beszélt, azon gondolkoztam, h nincs az a PC, ami ezzel megbirkózna, pláne nem 3D-ben) Az egész látványhoz hozzá kell még adnunk a Duft Punk zenéjét, és máris kész a tiszta geek mennyország, ahol ráadásul még gyönyörű latex ruhás csajok is flangálnak.

Nekem összességében tetszett a film, és körülbelül azt kaptam, amit vártam, viszont némi szomorúság azért van bennem, mert közel sem lett tökéletes a dolog, méghozzá azért, mert a film remek 75%-ához hozzácsaptak egy rettenetesen unalmas és fölösleges 25%-ot. Komolyan mondom, ha azt a 25%-ot rövidebbre vágnák, és átírnák a szövegeket, akkor még mindig lehetne tökéleteset csinálni a filmből. A technika és a 3D viszont végig nagyon erős és „szájtátós” volt, abba szerintem nem lehet belekötni.

A felépítés epizódikus, azaz egy pár kap kb 10 percet, amiben elég sok minden kiderül a kapcsolatuk természetéről, nah meg mint minden ilyen beszélgetésnél, többnyire kínos vagy komoly kérdések merülnek fel. Nekem majdnem minden pár bejött, bár voltak, akiket fenntartásokkal kelzeltem. Minden feldolgozott felállás meglehetősen különböző, így elég átfogó lett a film.

Hogy miért is mondtam, hogy a szereposztás miatt szedtem le a filmet? Három nevet mondanék: Emmanuelle Chriqui, Mila Kunis, Zoe Solanda. Azt hiszem már ez is elég lenne sokaknak, ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film legerotikusabb perceit ők hárman szolgáltatják, akkor még az is kiderül, hogy a háromból ketten párost alkotnak. Persze a film a konfiliktusok és nem feltétlen az erotika körül forog, bár drámának sem igazán mondanám.

Az érdekes megközelítés, a változatos párbeszédek, és a szereplőgárda miatt érdemes belenézni, nem túl hosszú, viszont annál tanulságosabb.

Nyilván a film a Facebook alapítójáról szól, és a cég alapításának történetéről, ami már dokumentarista stílusban is érdekelne, de a filmben alkalmazott felépítés nekem annál sokkal jobban tetszik. Sokan arról kezdtek beszélni a film után, hogy milyen fényben tünteti fel Zuckerberget, vagy hogy jó fej-e, vagy mi van…, pedig szerintem egyáltalán nem ez a lényeg, legalábbis számomra biztosan nem. Eleve élveztem a filmet, mert remek volt a felépítés és a rendezés is. A történettel ugyanis két pernek a tárgyalásán keresztül ismerkedhetünk meg, és ennek segítségével több nézőpont is a szemünk elé tárul, ami nagyban árnyalja az egész történetet. Hangulatilag elég erősen hullámzott a film, a tempó viszont végig feszes maradt, így egy percig sem unatkoztam.

Számomra a legjobban az tetszett, ahogy a bemutatták, hogy hogyan jöttek sorban az ötletek, amik a Facebook jelenlegi formájáig vezettek. A másik, ami nagyon tetszett, hogy több cégről, és a hihetetlennek tűnő felemelkedésükről és esetleges bukásukról is szó van, illetve arról, hogy ki milyen módon kezeli a sikert. Talán azért volt igazán magával ragadó és szimpatikus számomra az egész film, mert teljesen bele tudtam magam élni informatikus egyetemistaként, még akkor is, ha itthon teljesen más világ az egyetemistáké, de a mentalitás mégis hasonlít egy fokig. A közösség építéséről és fontosságáról, meg majd a szakdogámban olvashattok.

Rendkívül hangulatos képekkel és jelenetekkel operáltak, külön kiemelném például, amikor Timberlake elővezeti a Victoria’s Secret történetét ordító house zene mellett egy klubban, vagy az, ahogy Mark rohangál a campuson. Mindenki jól hozta a szerepét Eisenberg pedig rohadt jól alakította Zuckerberg-et.

Szóval, ahogy az a csapongó értékelésből is kiderül, nekem nagyon tetszett a film, és látom benne az újranézési faktort. (még akkor is, ha olyan gyorsan beszélnek néhol, hogy alig tudom követni)