A kis csapatunk, akikkel szinte minden percünket együtt töltöttünk az elmúlt években, olyan szinten szétszóródott, h most már annak a pár percnek is nagyon örülünk, amit együtt tudunk tölteni, és az “együtt” még így is gyakran elég hiányos, és soha nem teljes, de ez a világ rendje, vagy mi… Az új csapat beszerzése pedig az V. év kezdetén már nem alternatíva, és am is a régit szeretném vissza, ami halott álom, de ez van, ezt nem kell szeretni. Mert szép és jó a online barátság, csak vhogy kevésbé szabad, mint a real time azonos térben.

Erre persze rátesz még egy lapáttal, h Tibi már dolgozó ember, így nem ér rá csak úgy mindenfél gyorsan kialakuló és gyors lefolyású partykon résztvenni. Arról az apróságról már nem is beszélve, h nekem is munkát kéne találnom, nem is feltétlen a pénz miatt, bár az soha nem jön rosszul, nah meg soha nincs belőle elég, pláne, ha épp előbújik, a fogalmam sincs, h honnan örökölt, zsidó mentalitásom… de elkalandoztam, mert a mondat második fele az lett volna, h a magány és az unalom a szobában nem épp a legjobb partnerek az ember kedvének jobbátételéhez, így jobb lenne dolgozni. Mert persze soha nincs pénz, csak ha épp olyanra kell, akit amit valóban szeretne az ember.

Közben épp nagyon szeretném, h teljenek a napok, de ezzel párhuzamosan roham léptekkel közelít a végítélet napja, ami legalább két biztos kivégzéssel kecsegtet, és egyelőre még csak reménykedni bírok, h a sortűz minden tagja elhibázza majd. Persze a remény ebben az esetben is édes kevés, így lassan ideje lenne tanulni, mert a halál a lovasai közül erre a félévre a legjobbakat küldte, akik már rég vadásznak a nyugodt egyetemi éveimre, és most már mindenképp döntésre kell vinni a dolgot. Persze ilyenkor az ember végig gondolja az összes lehetséges végkimenetelt, és van még katasztrófa terv is, ami előreláthatólag evakuálással végződne, de azt nem nagyon szeretném. Szóval marad a Stat és a Nummat tanulás, és ahogy nézem az Adatbiztonság sem egy new yorki hosszúhétvége, így lesz tennivaló.

Persze összességében nem panaszkodom, minden folyik a maga természetes medrében, meg van, ami nem a természetes medrében, de kell vmi, amit élvez is az ember, és hát mi lehetne jobb, mint a szabálytalankodás…

Sportolás, fogyás, munka, tanulás, a szórakozás fenntartása, a depresszió elkerülése, és persze egy nő sem árt… de már kezdek úgy beszélni, mint egy BTK-s lány, csak ő persze nem lányra vágyik, bár manapság ki tudja. Szóval egyre szürkébb hétköznapok, néhol kitörési lehetőséggel, de összességében tényleg semmi említésre méltó, ha az olyasmiktől eltekintek, amiket nem lehet csak úgy kiengedni a web 2.0 végtelen tengerére, ami olykor mégis rendkívül aprónak és belterjesnek tűnik, de ez persze már megin‘ egy másik témakör.

Közben az én blog néhol átszivárog a tumblr-re, ahol még mindig sok a nő és az autó, de néha megéri benézni és egy-egy pillanatképet elkapni, és ez itt nem a reklám helye de, csak mondom. Persze köztudott, h ott az én blog csak akkor népszerű, ha A listás vagy, de ki nem szarja le, ha egyszer úgyis magamnak csinálom, a többiek csak szeretik, ha szeretik…

Most pedig meglátogatok egy valószínűleg teljesen értelmetlen órát, ahol legalább az aktuális sorozatok megfelelő sebességel csúsznak le a TK-ból, ha már más nem… és itt el is érkeztünk a következő posthoz, ami kis összefoglaló lesz, hátha van még akinek tudok ötletet adni a sorozatokkal kapcsolatban.

Hogy mire is gondolok? Az alap storyba nem mennék bele, mert elég hülyén jönne ki, ha erről kellene írnom így a 8. és egyben záró évad végén. Mindenki szépen megtalálja kis millió helyen, h kinek az élményei alapján és mi körül forognak az események. Én inkább arról beszélnék, hogy a kiváló karakterek mekkora fejlődésen mentek keresztül az évadok során, és hogy mindezek mellett megtartották azokat a tulajdonságaikat, amiért imádtuk őket. Lehet, hogy erősnek tűnik az imádat szó, de szerintem elég, ha csak Ari Goldot említem, akihez hasonló karakter szerintem még soha nem született, és szerintem még évek múlva is nyugodtan emlegethetem majd, mert mindenki tudni fogja, h miről is van szó, még akkor is, ha nem nézte a sorozatot.  A karakterek mellett mindenképp meg kell említenem a sorozat másik alappillérét, ami talán még fontosabb, mint a karakterek, ez pedig az az érzés, ami végigkísér minket mind a 8 évadon át. A sorozat végig azt sugározza, h ez bizony a realitás, és insidernek tekintik a nézőt, betekinthetünk a színfalak mögé, sokkal kevesebb mázzal, és sokkal több olyan aprósággal, ami alapján roppant hitelesnek tűnik az egész. Persze nyilván nem tudhatjuk (én nem tudom), hogy valóban ilyen-e az élet LA-nek ezen a részén, de én úgy érzem, hogy talán ez a sorozat áll a legközelebb az igazsághoz. Ezt a realitás érzetet nagyban erőssíti a rengeteg saját magát alakító vendégszereplő is, és itt bizony nem kis, hanem sokkal inkább hatalmas nevekre kell gondolni, akik rengeteget tesznek hozzá a feel good érzéshez. Szintén a nagy pozitívumok közé sorolom a végig megmaradó pozití felhangot, ami még akkor is ott motoszkál a háttérben, ha hőseink éppen valami méretes szarba keverednek. Ez szerencsére igaz az utolsó évadra is, amiben elég sok volt a konfliktus és a ború, de valahogy mégis mosolyogva nézte az ember, ha mást nem is, de a problémák megoldódását mindenképp. Amit még meg kell említenem, az a drága kocsik, a jó nők, és a remek zene, amik elengedhetetlen részei a sorozatnak, mindehhez pedig hozzá járul még a humor, ami lehet, h néha kicsit fanyar, de folyamatosan ott van, és még a karakterek szivatásánál is inkább velük nevetünk, mint sem rajtuk.

Rettenetesen hiányozni fog a Törtetők, örültem a happy end-nek, és várom a filmet. Mindezek mellett pedig nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, akit kicsit is érdekel a filmes világ és szeretne látni egy igényesen kivitelezett sorozatot, ami bármikor mosolyt tud csalni az ember arcára.

Már lassan egy hete itthon vagyok, és vannak fura dolgok, meg vannak, amik nagyon hiányoztak, és vannak, amik meg a kintlétből hiányzonak rettenetesen. A repülőről leszállva nagyon örültem, és az egyetlen különbségnek azt éreztem, h itt nincs mindenhol légkondi. Aztán jött a család egy része, meg a sok-sok itthoni kaja, és ezzel elkezdődött a visszaállás az itthoni létre. Bevallom, h az “örülök, hogy itthon vagyok” téma kb 2 napig tartott, aztán szépen visszakerül az ember az igazi Magyarországra, ami azért még sok mindenben elég csúnyán le van maradva, nem csak az USA-tól, de minden nyugati országtól. Itt pedig egyáltalán nem arra gondolok, h nem jár mindenki hatalmas kocsikkal, vagy vmivel alacsonyabb az életszínvonal. Egyszerűen csak a rettenetes magyar mentalitásra gondolok, amit baromi nehéz megszokni, még akkor is, ha a nyár elején azt mondtam, h majd a kintit lesz nehéz megszokni.

Az egyetemi élet viszont semmit sem változott, bevallom, h ennek azért eléggé örülök. Sikerült a koliba gond nélkül beköltözni, mondjuk kellett hozzá egy kis szerencse is, nah, de mihez nem. Már az első 2 napban sikerült az őrületbe kergetni a portások jelentős részét, pedig nem is tettünk semmi rendkívülit, csak a szokásosat.

Végre sikerült magam minden tekintetben kialudni, még akkor is, ha az első két debreceni estémen összesen aludtam vagy 5 órát, nah de ott van még a délután, illetve szépen vissza lehet állni arra, h az ember délelőtt inkább csak passzív. Nem panaszkodok, vannak azért az alvásnál fontosabb és főleg kellemesebb dolgok is. Voltunk az egyetemen is, ami annyit tett, h megnéztük az új infó épületet, ami szép-szép, viszont szerintem rengeteg fölösleges tér van benne, és még a stílust is sikerült néhány helyen mocskosul megtörni. Persze a légkondis termek azért fényévekkel jobbak, mint a matekban. Arról, h a félévem h alakul majd, nah arról még egyelőre fogalmam sincs, a koliban úgy látom, hogy a társasággal nem lesz gond, ahogy eddig soha, és itt persze nem csak Tibire gondolok. A tárgyaimról egyelőre keveset tudni, pláne mivel a leglényegesebbek am is csak vizsga kurzusok.

Arról pedig, hogy az amerikai emlékek mikor fognak teljesen megszépülni és eléggé elhalványodni, egyelőre sajnos, vagy nem sajnos még fogalmam sincs, de jó volt kinn, és egyelőre elég jó itthon.

Szóval volt egy kellemes péntek este, amikor is ugye a szokásos “ünnepi” vacsorát tartottuk a hobbi zsidóknak, arról nem is beszélve, h még jóval később is jöttek, mint általában szoktak. Szóval volt egy rakás pulyka sütésre használatos tepsi, nekem meg a végére elfogyott a türelmem, és az egyik amúgy is idegestő munkatársnőmmel szemben elszakadt a cérna, és elég rendesen kiosztottam, amire ő egy egész estés sírással válaszolt. Ez persze azt eredményezteaa, – mindamellett, h persze nem vagyok büszke a dologra, sőt – h én lettem a fekete bárány a külföldiek többségének szemében, meg ahogy láttam a magyarok szemében is. Ezen a vonalon elindulva könnyen kideríthető, h nem maradt a dolog megtorlatlanul. Persze azon az estén történt egy csomó jóság is, de az most mindegy. Szóval a megtorlás mint olyan nem lett túl bonyolult: egyszerűen csak kidobtak a konyhából, és nyomhattam az outside melót. Ezzel persze nem is lett volna semmi gond, ha nem a kislány honfitársai lettek volna a munkatársaim, akiknek nem voltam épp szivük csücske. Nah de az első pár nap szopatása után, mostanára normalizálódott a helyzet, és néha még külön élvezem is a dolog. Szépen elfogadtak a munkatársak is, és a főnökeim sem túl haragtartóak, sőt… de erről majd később. A munka élvezetéről meg annyit, h bár 8 órát kell melózni, és csak 1 óra szünet van napközben, de legalább nem vagyunk bezárva a konyhába, folyamatosan ugyan azzal a pár emberrel, és nem feszülnek egész nap az idegeim. A kinti meló elég nagy szopás bír lenni, ha az embernek 3 napig kell esőben damil kaszával füvet vágnia, de elég kellemes is tud lenni, ha csak napozni kell a szeméttelepen, vagy esetleg lemosni 1-2 autót egy egész délelőtt alatt. Szóval változatos a téma, és nem is olyan rossz, arról már nem is beszélve, h ami nem öl meg… Szóval ennyit a váltásról, és arról, h miért nem tudok emberi időben hazatelefonálni, és miért nem íródik mostanában a blog.

Közben a gyerekek is elhagyták a tábort, ami a szabályok jelentős enyhülését jelenti, pláne, mivel a feletünnk dolgozó emberek jelentős része is elment velük együtt, erre a hétre még a táborigazgató is. A gyerekek helyét egy katolikus vallási csoport vette át, akik nagyon rendesek, és “TRON Jézusos” pólókban rohangálnak. Szóval vannak érdekes dolgok. Közben meg folyik egymás szivatása, illetve jönnek szépen sorban a partyk, és mindenki elkezdte már érezni a végét is a dolognak. Úgy döntöttem, h nem fogok minden apró ittas szórakozásról vagy egyébről beszámolni, de azért kettőt ki kell, h emeljek a sorból. Az egyik a legnagyobb buli, ami eddig a tábor területén történt. Mivel a gyerekek múlthét pénteken elmentek (ugye),  a consulerek pedig csak másnap reggel léptek le, így természetesen partyt kellett tartani. A party pedig nem volt akármilyen. A lomtalanítás során rengeteg party kelléket szedtünk össze, így abban nem volt hiány. A party az Outpostban kezdődött, és az alapozás után a Dormban folytatódott, ahol a lányok laktak a tábor ideje alatt. Biztosan mindenki látott már amerikai filmet vagy sorozatot, amiben az egyetemi bulikat a klubházban tartották, és mindenki egy helyen volt (kivéve, akik már elhúzódtak vmi alternatív tevékenységre  ), és mindenki ivott, és más egyéb tudatmódosító szereket vitt be a szerevezetbe. Szóval megvolt az eddig általam még soha nem tapasztalt, sőt, szinte csak a Blue Mountain State-ben látott buli feeling…  tényleg, mint a filmekben. Majd mesélek még személyesen erről a dologról, mert voltak durva dolgok. Szóval ez az egész mindaddig tartott, amíg a főnökünk be nem toppant, és mindenki el nem kezdett menekülni. Az sem volt egy gyenge pillanat. Aztán az este persze még folytatódott… nem kell félni. A másik party pont tegnapra esett, ami pedig az utolsó este volt, amikor még a teljes staff ki tudott menni a városba egy kis pub-ozás erejéig. Ehhez még hozzáscsapódott az az aprócska tény, h már megin’ a főnökök fizették az estét, amitől ugye mindig finomabb lesz a sör. Szóval a meló mellett azért akad bőven jóság is. Nem mindig felhőtlen a kapcsolat a különböző nációk között, viszont nagyon sokszor előfordul, h közös partykat a tartunk, főleg az Outpostban, és nagyon kellemes tud lenni ez a multinacionális légkör, ahogy egymásnak tanítgatjuk a nagyon fontos szavakat, illetve összehansolítgatjuk egymás kultúráját, illettve keressük a megegyező dolgokat… Lehet, h ez szentimentálisan hangzik, de néha tényleg rettenetesen érdekes dolgokat tud mesélni még egy európai is, nem h egy dél-amerikai. Persze majd erről is mesélek bővebben, mint ahogy a dzsungelben varázsgombát osztogató papnőről is, aki spirituális utazásra visz a saját elmédbe, de csak, ha már felkszültél rá lelkileg.

Biztos többen hallottak róla, h mennyire ki voltam akadva a múlthéten némi bankos-autókölcsönzős-MBP-s incidens miatt. Nah meg sokan kérdezték is, h mi a helyzet, így most le is írom az igaz történetét a dolognak. Kezdeném ott, h ugye tervbe volt véve egy MBP vásárlása, amire a régi gépem eladásából, és az itteni fizetésemből kapartam össze a pénzt, vagyis egyelőre csak kapartam volna, mert a gépemet még nem sikerült eladni, de reméljük a legjobbakat. Szóval a lényeg, h elméletileg már elég régen megvan a pénz a dologra, és összeállt a fejemben az egész tranzakció. Első körben elkeveredett az otthonról kapott pénz, ami az el nem adott gépem részét fedezi, és elég sokára jutott hozzám, de persze szerencsés körülmények között mégis megérkezett. Aztán mikor meglett a pénz, akkor kiderült, h bár van elég pénz a kártyámon, de mégsem tudok vásárolni. Az ok elég fura, ámbátor annál prózaibb. A Bostoni autókölcsönzés nyomán zároltak kb 50k-t a számlámon, ami még nem is lett volna baj, mert ezt már az előtte lévő alkalommal is megtették a biztonság kedvéért, de most másképp alakult. Mert a legutóbb, amikor kpben fizettem, akkor kb 3 napra rá már újra a rendelkezésemre állt a pénz, itt pedig a zárolás vége épp pontosan szeptember kettőre esett, ami annyira nem vicces, főleg nem annak függvényében, h 3.-án megyek haza. Szóval eléggé kiakasztott a dolog, és elsőre nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak majd felrobbantam az idegtől. Nah de másnap reggelre sikerült egy kicsit nyugodtabban átgondolni a dogot, illetve segítséget kérni Z-től. Persze a probléma még csak részben oldódott meg, mert ugyan az autókölcsönző már feloldotta a pénzem, de a bank erről még nem vett tudomást, így továbbra is marad a szopóág, nah meg a pénzem a számlán. Nah de ettől függetlenül azért csak sikerült megrendelni a gépet, ami a mai napon meg is érkezett. Maradjunk annyiban, h elég nagy öröm van aktuálisan. A tokomat viszont elkeverték, így ma újra meg kellett rendelnem. Szóval most tok nélkül lennék, ha Regi nem adta volna kölcsön az övét, és csak reménykedek, h még az előtt megjön a saját tokom, h elhagynám a tábort. Szóval szurkoljunk az amazonnak közösen.

A gépről csak annyit, h olyan, amilyenre számítottam, sőt… vannak olyan apróságok, amiket eddig nem is sejtettem és sokkal kellemesebbé teszik a használatot. A minőségérzet csodálatos, de tényleg. A pozitív meglepetés a dologban, h a legújabb oprendszerrel kaptam a gépet, ami sok apró ujdonságot hozott magával, köztük pl a magyar nyelvet, még több multi-touch-os gesztust, sok szép animációt, és 1-2 átdesignolt apróságot. A kicsomagolás is élmény volt, a bekapcsolásról nem is beszélve. Szép lassan végig vezetett egy varázslón, aminek során felkonfigurálta saját magát. Persze kellett neki net, de épp meg tudtam oldani, így mindent beállított, mindent szinkronizált… szóval gördülékeny volt az egész, ahogy azt el is vártam. Az akksi pedi félig volt töltve kb… és kicsit több mint 4 órán keresztül használtam vele (most épp 7:32 van hátra üzemidő ügyileg )… eléggé bejön ez a dolog. Persze vannak még dolgok, amik nem teljesen tiszták, illetve még nem sikerült a QuickTime-ot megfelelően működésre bírnom, de ez már csak az én tapasztalatlanságomból ered. Ezzel párhuzamosan viszont nagyon sokat bír adni a felfedezés, a kitapasztalás, és tanulás élménye, ami a használattal jár, mint anno a Win esetén. Ha egyszer eljutok majd arra a szintre, h úgy tudom kezelni az OS X-et is, mint a Win-t, akkor már nagy gond nem lehet.

Lassan vége lesz az egész melónak és a tábornak is. Talán picit sajnálom is a dolgot… de azért van ennek előnye is. Mert már nem sokat kell aludni, és csövelhetünk egy estét New Yorkban, majd egy hét Miamiban, ahol South Beach-en süttethetjük a hasunk, vagy akár élhetünk azzal a lehetőséggel, amiről az ismert nóta szólt… Utána pedig 3 napot töltünk egy apartmanban 3-4 utcányira a Central Park-tól, amit épp ma foglaltunk el, és elég korrekt volt még az árfekvése is.

Szóval nagyon sok apróság, érdekesség és durva dolog kimaradt… de nem lehet kb 2 hét minden élményét visszaadni egyetlen bejegyzésben, pláne, h egy ekkora időintervallumot már nem is olyan könnyű átgondolni, pláne mivel elég mozgalmasak a mindennapok, így a vége felé, még akkor is, ha nem feltétlen a munka szempontjából. Szóval minden eléggé rendben van, eddig a hangulatom ingadozó volt, de most persze rettenetetesen örülök a gépemnek, amin ezt a bejegyzést is írom. Aztán gondolom lesz még itt mélypont is, ha mást nem akkor, amikor majd el kell hagyni a tábort, és az itt megszokott embereket és életvitelt, és a nyaralás után szép lassan vissza kell majd térnem az otthon megszokott életemhez. – Olyan ez az egész, mint mikor az ember kap egy tesztkészüléket, amit a teszt időszak alatt megszok, megszeret, sajátjának érez, majd jön a mail, h vissza kell adni a forgalmazónak, és épp egy olyan mütyürről van szó, amire nincs pénzed, h magadévá tedd.  – A többiek mind azt mesélik, h elég nehéz visszaállni… már Magyarország hangulatára is, nem hogy az életvitelre. Itt jut még eszembe, h mostanában szerencsére a konyhát is szabadabban fogják, így elég sok magyar kaját tudtak készíteni a srácok, az eddigi legkirályabba a (rengeteg) pogácsa és a marhapörkölt volt, amiért rajongott az egész staff, nemzetiségtől függetlenül…

Hol is kezdjem…? Talán az elején kellene, ha egyáltalán tudnám, h hol is lehet az eleje. Talán ott, h kisebb-nagyobb huzavona után, én kerültem a másodévesek közé második első évesnek, ha értitek, h mondom. Szóval megvolt a fix 7 fős csapat, és szépen mindenki felvázolta, h mégis mit szeretne Bostonban, vagy Boston környékén csinálni. Voltak elég határozott terveink, miszerint: el kell látogatni a füvesek Mekkájába, Marcinak siklóernyőzni kell, majd Harvard nézegetés, utána IMAX, majd buli a városban, majd alvás hotelben, másnap pedig bálna les, városnézés, és outlet. Persze, ember tervez, Isten pedig végez, nah meg az amerikai IMAX-ek is kibasznak velünk, szóval a tervek részben változtak. Itt most megpróbálok átváltani időrendi sorrendre, és a pozitívumokra hangsúlyt fektetni, persze azt is csak némileg cenzúrázott formában…

Szóval a szokásoknak megfelelően péntek este 5-kor kellett elindulni az autóért, ami csak abból a szempontból volt cink, h míg a mellettünk lévő megyében 2 tornádó is volt, addig itt csak riadó és felhőszakadás. Nem tudom, h közületek hányan vezettek már tornádó melletti felhőszakadásban, de elég nagy móka, azt mondhatom. A következő lépés az volt, h hozzak döntést, h olcsóbb autó, kényelmetlen utazás és hotel, vagy drágább autó, kényelmesebb utazás és autóban alvás. Bevallom, h kicsit a szívemre is hallgattam a célszerűség mellett, amikor a szakadó esőben megláttam a hatalmas Ford Expedition Limited Editiont. Szóval rögtön bele is sikerült szeretni egy kicsit az autóba. Ha már a múltkor lemaradt a szerelmes regény, némi technikai malőr miatt, így most megírom, és le is mentem vagy 3 helyre az autóval kapcsolatos tapasztalatokat, csak h csorogjon a nyála a kicsit is hozzáértő közönségnek. A „kicsi” Ford 8 személy befogadására képes 2-3-3 elrendezésben. Itt ne arra tessék gondolni, h csak papíron ennyi személyes, hanem arra, h van benne 8 darab teljes értékű ülés, ráadásul fekete bőrből mindenhol. Ezek közül az első 2 ülés hűthető, fűthető, arról nem is beszélve, h minden elképzelhető irányba elektromosan mozgatható, beleértve a derékpárnát is. Ehhez jön még hozzá a 3 zónás klíma és a 2 zónás hi-fi rendszer, ami line-in bemenetről és USB-ről is működött, ami mellesleg még a szifonomat is töltötte. A digitális klíma kb 25 gombjával egy picit meg kellett küzdeni, mire mindennek engedelmeskedett, de azért csak sikerült. A teljesítményről is beszélnék egy kicsit, mert az sem utolsó dolog. A hajtáslánc egy tekerőkapcsolóval állítható az első két kerék meghajtásától a teljes differenciálzárig bezárólag. Ehhez jön még hozzá az automataváltó „disznó fokozata”. Amennyiben sikerül megtalálni ezek megfelelő kombinációját, akkor bizony mindamellett, h rendesen elkezdi szüpürtyülni a 87-est, képes arra, h kilinccsel előre kanyarodjon ki kicsiny táborunk bekötő útjáról, vagy Dórit a sörbolt előtti parkolóban a kocsi bal oldalából a jobb oldalába varázsolja egy szempillantás alatt. Kicsit rövidebben: ÁLLAT! A lényeg persze a hatalmas hely, és a kényelem volt. Most már a tempomat is működött rendesen, szóval „egy gomb is képes vezetni a metrót”. A parkolás viszont picit érdekes egy ekkor autóval, ami mellett egy Pajero Pick-UP eltörpül, és a fordulóköre pedig akkora, mint egy szippantós IFÁnak. Akkor viszont végképp leesett az állam, és lenn is maradt, amikor olyan apróságokra is rájöttünk, mint, h a csomagtartó 3 külön gombbal is automatikusan nyitható és zárható, illetve, ha hátramenetbe rakod az autót, akkor a középső tükör bal oldala kijelzővé változik, ami bizony a tolató kamera képét mutatja. Nah, de akkor ennyit az autóról, térjünk át a történésekre, mert gondolom, h nem mindenkit izgat egy fekete batár és szerelmünk története.

Péntek este az autó átvétele után még egy kis meló, majd benéztünk a városba pár emberrel, mert ha már van autó, akkor bizony ki kell használni. Vettünk töményet, majd átnéztünk a beer shop-ba, ahol a szokásos magyar party fogadott, nah meg a jól megérdemelt Corona. Kisebb bevásárlás a Wal-Mart-ban, majd kis sörözés, beszélgetés a parkolóban. A táborba visszaérve még lenéztünk a „netlelőhelyre”, aminek az lett a folyomány, h kicsit változtatni kellett a programon. A mozi kilőve, mert kizárólag a retek HP-t adják egész Amerika területén IMAX-ben, a party kilőve, mert olyan 26 dolcsi csak a beugró egy normálisabb helyre, nah meg az autó folyományaként kilőve a hotel szoba is. Szóval egyig ment a tervezgetés, utána meg próbáltunk aludni, ami nem nagyon ment főleg, h a többiek olyan fél 3 körül érkeztek vissza szintén Bostonból, és még előadták a tapasztalataikat, majd mikorra sikerült volna ismét elaludni, akkorra már szinte csörgött is az óra, h kelni kell.

Beköltöztünk a kocsiba, majd elindultunk Woodstock-ba, ahol nem nagyon találtuk a helyet, viszont WC sem volt, így míg én épp dobtam egy kaksit egy bódé mögött, addig a többiek tekertek egyet egy rendőrautótól kb 5 méterre, szóval a kirándulás ezen része inkább érdekes volt, mint jó, viszont a táj elég szépecske. Innen a siklóernyőzés helyére vettük az irányt, amit viszont nagyon könnyen és hiba nélkül sikerült megtalálni. Ott következett egy jó 2,5 órás várakozás arra, h Marci végre a repülőre kerüljön. Persze nem volt ezzel gond, mert a hely elég érdekes volt, és sorban potyogtak az ejtőernyősök az égből, nah meg volt kivel és miről beszélgetni a lökhárítón ücsörögve. Végre Marci is kiesett a gépből, amit ő nagyon élvezett, mi meg néztük, mint a moziban.  Aztán következett egy elég hosszú túra Bostonig, megállás nélkül és néhány érdekes pillanattal, de én eléggé élveztem, mert volt az úton sok érdekesség, sokkal több, mint mikor a Niagarához mentünk. Kis program átrendezés után először a Harvardot néztük meg, ami egyszerűen magával ragadó volt, leírhatatlan a hangulata, és gyönyörű az egész városrész, illetve a rengeteg vörös téglából készült épület, a parkok, a folyón átívelő hidak, amikről egyetemisták ugráltak a folyóba. A fényképek a szépségét vissza tudják adni, de a hangulat megfoghatatlan… sikerült megérteni, h miért szeretne mindenki erre az egyetemre járni a tanítás színvonala mellett.

Az este hátralévő részét már Boston belvárosában töltöttük, ahol pici kóválygás után megtaláltuk a kormányzati center parkolóját a városházától kb 50 méterre, ahol elég olcsó volt a parkolás és ideiglenes szállásnak is megtette (bár nem volt egy leányálom, mint később kiderült). Körbenéztünk egy kicsit a városba, majd kajáltunk a Hard Rock café-ban, ami dárga volt, de hatalmas élmény, és jó érzéssel töltött el életem legdrágább hamburgerének és sörének elfogyasztása, főleg a hosszú utazás után. Kb 1-körül végeztünk a vacsorával, majd visszamentünk a kocsihoz, h némi alkoholt vegyünk magunkhoz, amit a kikötőben szerettünk volna elfogyasztani. A kikötőbe menet a Hard Rock mellett lévő utcában egy elég komoly motoros bandába ütköztünk, akik a teljes utca hosszát igénybe véve parkoltak az út mindkét oldalán, méghozzá hihetetlen motorokkal. Bevallom a sok gengszter külsejű arc között nem éreztük annyira biztonságosnak a helyzetet, de hatalmas élmény volt olyasmit élőben tapasztalni, amit az ember csak a Halálos Iramban filmekben látott, persze ott autókkal a középpontban. A kikötőben rengeteg partyzó fiatal volt, ami persze az egész belvárosra jellemző, és mindenfelé drága autók és limuzinok kóvályogtak az északéban, kb mint a részeg lányok a mini ruhákban és a drága cipőikben. Fogyasztottunk némi csokis Sprite-ot, közben pedig hallgattuk az éjszaka zajait és élveztük a város és a kikötő látványát… annyit az egészről összefoglalva, h meg tudnám szokni. Aztán olyan 3 körül visszatérünk a kis parkolóházunkba. Nem messze tőle a városháza másik oldalán volt egy „eseménytér”, ahol vége lett a koncertnek, de a mobil WC-ket reggelig még otthagyták, ez elég jól jött. Nah meg az egész terület is… nah de ezt majd személyesen, mindenkinek, aki szereti. A parkolóházba alvás volt a legszarabb része az egész utazásnak, én gyakorlatilag egy beton párkányon aludtam, és körülöttem néha elég nagy patkányok rohangáltak…, ami nem volt olyan vicces, de állítólag a többiek sem élvezték annyira a kocsi kényelmét. Ebből csak annyi a tanulság, h mindig jól jön egy ágy és egy zuhanyzó, ha az ember 2 mozgalmas napot szeretne normális körülmények között végigcsinálni. Szóval rettenetesen kevés, és rohadt kényelmetlen alvás után fél 9-kor indult a hajónk bálnát lesni, amit sikeresen el is értünk.

Már maga a hajóút is remek volt, nem hasonlítható semmihez, amit eddig tapasztaltam, az óceán teljesen más hangulatú, mint a tengerek, amiken eddig jártam, illetve a hajó is sokkal gyorsabb volt, és szinte repült a víz felett. Ahogy láttam, ezt a programot mindenki kivétel nélkül élvezte, aki részt vett rajta, még akkor is, ha Regi végig hányta az utat, mert neki nem nagyon jött be ez a „víz felett repülés” téma. Szerintem több mint 30 km-t mentünk befelé, majd a hajó lassítani kezdett, és szép lassan elkezdtek feltűnni a púpos bálnák, amik nem olyan nagyok, mint a kék bálnák, de azért hatalmasak. Előbb csak távolról sikerült őket szemügyre venni, majd volt 3-4, ami a hajótól kb 3 méterre jött fel levegőt venni. Ha majd nézitek a képeket, akkor látni fogjátok, h miről is beszélek, az egész rettenetesen jó volt, mert az ember egy, h általában nem találkozik ilyen állatokkal, kettő, h ekkora „hallal” meg úgy egyáltalán nem lehet találkozni szinte sehol máshol. Még mielőtt kérdeznétek, nagyon sok bálnát láttunk, nem tudnám megmondani, h mennyit, de sokat. A 3 órás bálna les után, következett némi város les. Az úgynevezett „vörös vonalat” próbáltuk végig követni, ami arra szolgál, h Boston látványosságait mutassa be a turistáknak. Maga a város gyönyörű, nagyon érdekes keveréke 2 teljesen eltérő építészeti stílusnak, és a modern és a régi korok tökéletes elegyét alkotja, mindezt pedig megfűszerezi néhány gyönyörű parkkal, amik ugyan más hangulatúak, mint pl a londoniak, de legalább olyan gyönyörűek. A városnézés után elhagytuk az otthonunkul szolgáló pakolót. Azt az apróságot majdnem kifelejtettem, h reggel a térről majdnem elvittek a mobil wc-vel együtt, de ezen esemény pontos körülményeit is inkább majd egy sör mellett osztom meg az arra érdemesekkel.

Az úti cél egy mások által ajánlott és állítólag már tv műsorban is szereplő étterem volt Boston külvárosában, ahol ismét sikerült nagyon jót enni. Bár a hely specialitást a 60 dolláros 10 hamburger húst tartalmazó hamburgert nem próbáltuk ki, pedig, ha sikerült megenned egy órán belül a hozzá tartozó krumpli ággyal együtt, akkor bizony a ház vendége voltál, és még egy pólót is kapsz, ami azt bizonyítja, h teljesítetted ezt a lehetetlen küldetést. A kajálás után búcsút vettünk Bostontól, és ezzel számomra le is zárult a kirándulás érdemi része. A többiek még eltöltöttek 3 órát egy outletben, ami számomra tök fölösleges időpocsékolás volt…, de ez már csak ilyen, ha az ember 6 másikkal utazik együtt. Egy kicsit meg is csúsztunk időben, így éjfél helyett, inkább 2 körül értünk haza. Az utolsó 100-150 km már eléggé kemény volt, én az alvás hiánytól már szó szerint hallucináltam, és egy-két perces alvásokat produkáltam, miközben néznem kellett a GPS-t és tartani a lelket a haza utat vállaló Marcellban.

Összességében én élvezetem az utazást, és úgy az egészet egyben. Voltak nagyon jó pillanatok, nah meg sok-sok tanulság a jövőre nézve, ami nyilván a kellemetlenebb pillanatokhoz köthető…, de ugye a férfi nemi szervnek 2 oldala van, és nem könnyű mindig a kellemesebbiken tartózkodni. Rengeteg maradandó és megfizethetetlen élménnyel gazdagodtunk, minden másra pedig ott a MasterCard (amit elég rendesen igénybe is vettünk). Szóval megvolt az utolsó tábor alatt tervezett utazás, szinte biztossá vált, h idén nem lesz MBP-m, és már csak 10 nap van a gyerekek távozásáig, ami egy részről örömteli, más részről viszont elég szomorú. Kezdem ugyanis érezni, h hamarosan vége a dalnak, és vissza kell térni a saját életemhez, ami nem olyan rózsás, mint itt… és ha tudnátok, h pontosan miről is beszélek, akk bizony megértenétek szorongatott helyzetem, de majd utólag elmesélem, h vége szakadt a mesének… és nem pont a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” traktusnál…

A vasárnap elég csendes mederben telt, minden folyt a maga kis útján, annyi volt csak az extra, h estére mozi volt a program. A mozi olyan volt, mint nálunk voltak picit régebben a falusi mozik, vagy még talán annál is gyengébb minőségű, de legalább baromi halk. Viszont a Sprite jó volt, ha már a popcorn pont szar. Nah de mindegy is, mert nem ezért megy az ember moziba, hanem a film miatt. Szerencsére sikerült jól dönteni, és a várakozásaimnak megfelelően, meglehetősen jó volt a Friends with benefits, míg az elmondások alapján a Captin Amerika és a HP7/2 is elég szar volt, az előbbi pl leírhatatlanul szar. Mila Kunis viszont gyönyörű volt, a poénok ültek, és a film nagyon jól adta vissza a keleti és a nyugati part legnagyobb városai között lévő hangulatbeli különbséget. Azt hiszem, h elég kevés poénról maradtam le, de azért otthon majd meglesem felirattal is, hátha.

A hétfői nap elég későn kezdődött az elhúzódó mozi miatt, ami persze nem volt olyan nagy gond. A szünetekben még megtoldottam előbb 1, majd 3 óra alvással, így az esti mosogatást már kellemesen sikerült megpörgetni, így még egy sör is belefért a kivételesen este 8-kor induló buszhoz. Mikorra a busz indulásához érkezett az idő, már mindenki elég jó hangulatban volt, köszönhetően a kisebb mennyiségű csokis narancsnak. Aztán, mivel ez volt a minden évben hagyományos KMP staff jutalom party, így mindenkinek a nagy barnamedve fizette a sört, ez pedig azt jelentette, h sört magadnak nem is tudtál kérni, csak az „öreg Jónáson” keresztül. Ennek pedig az lett az eredménye, h orbitális nagy multinacionális, bárpulton pucér fenékkel táncolós, és majd jól mutatok mindenkinek képeket… típusú partyt csaptunk, bár bevallom, h vannak olyan pillanatok, amikről, csak azért tudok, mert készült róluk fotó. Szóval a lényeg, h jó volt, és gyakorlatilag az eddigi legnagyobb partym volt, mióta kinn vagyok, méghozzá 0 forintból. Aztán a táborba visszaérve a fiúk folytatták a szokásos outpost party hangulattal, amiről én kivételesen lemaradtam.

Ma reggel pedig még kicsit aznaposan indulta a munka, ami kb délre rettenetes másnapba csapott át.

A tervek a jövőre nézve megszilárdulni látszanak, olya annyira, h 30-31-én Bostonba utazunk a kis másodéves csapattal, ami reményeim szerint szintén meglehetősen kellemes party hangulatban fog telni, az olyan apróságokról, mint városnézés, hippi szenthely látogatás, és bálna nézegetés…, már nem is beszélve. Szóval remélem, h minden rendben lesz, és még anyagi csődbe sem kerülök majd utána. Aztán, mivel itt a hónap vége, már csak 2 hét lesz, amikor a gyerekek is itt rontják a levegőt, így utána állítólag minden sokkal szebb lesz (nah majd meglássuk), ezzel párhuzamosan pedig, rohamosan közeleg a megérdemelt nyaralás Miamiban.

Az egyetlen dolog, amivel komoly bajban vagyok, az a gépvásárlás. Mivel sokkal olcsóbb minden Apple termék, így semmiképp nem akarom kihagyni a dolgot, viszont most már nem akarok iPad 2-t, mert úgyis jön a 3, meg azért egy teljes értékű notebook sokkal jobban adná. Ehhez viszont el kéne adni a régi gépem, de rettenet gyorsan, mert jó lenne vmi emberi árfolyamon kivenni a pénzem, mert az mégiscsak tisztább szárazabb érzés. Jelen pillanatban kettőn áll a vásár. Vagy egy i5-ös 13-as MBP lesz az „áldozat”, vagy, ami talán még egy kicsit keményebb lenne, ha a legújabb 13-as i5-ös, 128 GB SSD-s MB Air kerülne a kosárba. Persze a döntésben kicsit segíteni fog, h valószínűleg még a héten érkezik egy, az utóbb említett csoda masinából, és sanszos, h sikerül majd beleszeretni… nah, de ez az egész persze mindaddig csak álom, amíg nem megy el az otthon gép, amire vajmi kevés esélyt látok sajnálatos módon, akkor pedig marad az iPad, vagy a szomorkodás.

Ez a bejegyzés jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Jelszó:

Az este pedig csendes iszogatással és beszélgetéssel telt, aminek az lett a vége, h egy picit le is csúsztunk a szokásos esti „sing in”-ről, de ez azért nem akkora trauma. Mivel itt sokkal kisebb a fényszennyezés, mint bárhol Magyarországon, így még egy csomó hullócsillagot is láttunk, szóval nem volt rossz az este.

A mai nap viszont már nem egy leányálom. Végül is nincs túl sok meló, bár elég sok extra edény van a nagy készülődés miatt, viszont egyszerűen kurva meleg van. Ma éppen shower vagyok, ami annyit takar, h 55-60 fokos vízzel kell leöblítenem a tányérokat, meg más egyéb cuccokat. Ehhez még hozzá jön az a kb 40 fok, ami a konyhában van, szóval úgy érzem magam, mintha egész nap szaunában lennék. Olyan ütemben ömlik rólam a víz, h alig győzöm törölgetni, a pólóm pedig úgy néz ki, mintha épp szarrá áztam volna. Egy-egy műszak végére elég igénytelenül szar érzés, és valószínűleg hasonló látvány is lehet. Remélem délután már le tudok menni a netezni, mert másfél napja nem voltam, és kezd egy picit hiányozni, és akkor talán majd ezt a bejegyzést is fel tudom tölteni.

A műszak után kilátogattunk netezni és közben inni egy sört, mert megérdemeltük. Az egyik lengyel Hey-Ho lány is épp kinn volt, amikor megérkeztem, legnagyobb meglepetésemre a szolgálati golf kocsijával. Szóval sörözgettünk, és netezgettünk, nah meg szívattuk egymást facebookon, amit biztos láttatok is… Nah, de nem is ez a lényeg, hanem, h műszak, és pláne sötétedés után nem használhatja a golf kocsit. Persze, ha már közösen söröztünk, közösen neteztünk, akkor már közösen is mentünk vissza, és persze az sem volt hátrány, h ő kocsival volt. Szerencsénkre volt lámpa a golfautón, így nem kellett a sötétben szerencsétlenkednünk. Már majdnem a főkapuhoz értünk, amikor megláttuk, h az öreg „hangya” (aki még mindig a főnökünk) vagy valaki más, épp a kapuban áll a mosodás kocsival, ami nem volt egy vidám pillanat. Orbitális szerencsénk volt, h még lement a water frontra és így pont elkerültük egymást. Már azt hittünk, h ezt is megúsztuk, és kezdtünk megnyugodni, amikor visszatért a teherautó és láttuk, h tényleg a főnök vezeti. Nem szólt semmit, tovább hajtott. Nagy levegő, megúsztuk… Kb 1 perc múlva szólnak a rádión, h van-e Hey-Ho girl a kapu közelében, a kapus válaszolt, h igen… akkor legyen szíves elmenni és lekapcsolni a golf kocsin a világítást… wááááá… a kislány szép, de nem túl körültekintő. Szóval az agyfasz kapás szélén álltunk, főleg amikor láttuk, h a távolban még össze is találkoznak…, de az öreg csak annyit mondott, h a másnap is használni akarja a kocsit, akkor kapcsolja le a lámpát, mert le fog merülni. Szóval csak megúsztuk az a lényeg.

Ez után a kis móka után plusz KMP-s összejövetel volt az étkezőben. Tamás, a mi szakácsunk, 4 hét pácolódás után késznek nyilvánította a tatár beefsteak-et, majd sütött hozzá pár kiló hazai típusú kenyeret, és megvendégelte belőle a teljes staff-ot, és a vezetőséget is. Az egész dolog kurva jó hangulatban telt, és a kaja is király lett, annyira hiányzott már az otthoni típusú kenyér és az olyan mentalitású táplálkozás. Szinte mindenki fél hullára zabálta magát, még a táborigazgató is, aki kicsit félve kóstolta meg a dolgot, de aztán nem bírt vele leállni. A kajálás végén a nagy fekete medve nagy nehezen felállt, és bocsánatot kért mindenki előtt újra a sütis lánytól a délben történt incidens miatt. Hosszasan magyarázta a bizonyítványt, de látszott rajta, h érezte, h ez nagyon nem tett jót a megítélésének, így most nyalni kell kicsit a konyhai dolgozóknak… mert azt még ő sem teheti meg, h olyas valakit aláz meg nyilvánosan, akit kb mindenki szeretek a konyhában, arról meg már nem is beszélve, h az egész konfliktus nevetséges volt, ráadásul félreértésen alapult. Lényeg a lényeg, h megvolt a bocsánatkérés, mindenkitől. Ehhez, ha már ott volt a mi drága „nagyfaszúnk” természetesen társult a „büszke vagyok mindenkire” lemez, majd ezt váltotta szokásos „best KMP staff ever” lemez, szóval nem volt túl változatos a felhozatal… Persze ezek a dolgok csak az itteni emberek szemében jelentősek, amúgy eléggé apróságnak tűnhetnek, de ez egy kis társadalom sok-sok szabállyal és kemény hierarchikus rendszerrel. A kaja viszont jó volt, és összességében mindenki jól érezte magát egész este.

Ma nem nagyon történt semmi, csak rengeteg tepsi volt, amire darabonként ráégettek minimum 30 deka pulyka húst, ami nem mondhatnám, h a kedvencem, pláne nem, amikor a sink-ben vagyok. Szóval szar műszak volt, viszont ennek ellenére elég sok időnk van kivételesen netezni, szóval képben vagyok minden tekintetben.

Holnap a szokásos general cleaning, ami szerintem durvább lesz, mint bármikor, mert szombaton ugye visiting day, és ennek örömére mindennek csillogni-villogni kell.

Jah, és one more thing: valaki vegye meg a notebookom, de sürgősen!!! Köszönöm!

u.i.: megin’ nincs időm átolvasni, nézzétek el nekem, ha vannak gondok a szöveggel, de azért remélem érthető