Sir Alex

Lassan indul az este, pont olyan lassan, ahogy a jegyzeteim nyomják el az érzéseim. Amekkora szerencsém van  DKV-val annyira szívom meg a tudatom kiöblítését, és még az a rémálom is felsejlik, h nem lesz kivel megosztani azt, amit biztosan nem tudok megfogalmazni. Zárt ajtók és közjáték, majd megoldás, mely fura, mégis otthonos, és fél pohár sörönként a múltam részletei tűnnek fel, ráadásul húsvér valójukban, mintha a Karácsonyi Ének remixe lenne a saját szellemeimmel. Közben érkezik a pozitív visszacsatolás… wi-fi van, mi más… bár nem minden irányból, de legalább annyira megnyugtat, mint amennyire felkavar, még akkor is, ha van aki értelmezze helyettem, a több irányba is egyértelmű, így bizonytalanná váló jeleket. Az egyik szellemem nem tágít, míg a mási félválról vesz búcsút, kissé sértetten, h nem jelent már annyit sem, h rosszul érezzem magam miatta. Persze, ha nem tágít, és nem ismerem a fegyvert, amivel eltávolíthatnám a nyugtatós dobozom mellől, inkább megkerülöm a mára már sokkal kevésbé vonzó, bár még mindig fals potenciált rejtő sárkányt, és majdnem ismeretlenekhez csatlakozok, akik üde színfoltjai ennek a jelenésnek. A sárkány  és a tabuk távoznak, ahogy a második szarvarsmarha is. Veszélyes vizek, veszélyes őszinteség, és az a megnyugtató érzés, h legalább az egyik oldalról úgy tehetünk, mintha tudnánk, h miről is folyik a szó, pedig nem. Aztán elfogy a nyugtatóm, és maradnak a gondolatok, és marad az ezer éves ösvény, mely mindig ugyan az, és mindig más. Ingyen Zsiráf, Kikötő, Nagyerdő, Békástó… a gondolatok, tájak és személyek pedig pont ilyen intenzitással váltják egymásta a fejemben. A felszabadultabb sorstársak, vagy csak fiatalabbak, még csak most kezdenek a ma esti küldetésbe, bár nem tűnnek túl elszántnak, én pedig beállítom az ébresztőmet, h holnap felelősségteljesen induljak a napnak, és térjek vissza a talán megváltást jelentő jegyzetekhez, melyek lassan elnyomják majd az érzéseim.