Sir Alex

Ahogy Ady mondaná. Picit én is így éreztem ma este, ahogy hazafelé sétáltam a kihalt debreceni utcákon, és minden sarkon valami régi emlék villant fel bennem. Némiképp magamnak, és némiképp a többieknek köszönhetően, már az első napon megszegtem majdnem minden szabályt, amit magam elé állítottam. Szerencsére volt bennem annyi, h számosat mégsem hágtam át (vagy meg ). Minden ellenállásom ellenére eljutottam az Ibolyába, egy nagyon hosszú Kolkávban töltött délután után, ami merőben eltért a megszokottól. Nem mondanám, h eredményes volt, de eredménytelen sem. Sajnos, vagy szerencsére konfliktus nélkül zajlott. Kicsit mégis szomorú volt, ami történt, mert a lényeg szavak nélkül is átment, bárki bármit mondott.

Ahogy hazafelé indultam, miután minden kötelességem és lehetőségem letudtam, szép sorban haladtam el a dolgok mellett. Már az Ibolyánál fenn állt a lehetősége, h a lányoknál aludjak, mert biztos nem dobtak volna ki, és nem is volt túl későn, de olyan információk birtokában voltam, h inkább mégesem léptem meg. Aztán szép lassan a Bem térre értem, ahol nagyon sokáig laktam, és nagyon szép pillanatokat töltöttem ott. Aztán az Egyetem sugárúton folytattam utam. Roppant kellemes időben, és ma már Antonyoval a fülemben. Talán csak ennyi változott a hosszú, és felejthetetlen időkhöz képest. Nah meg az irány, mert most az egyetem volt a cél, és nem a Bem tér. Aztán a Zolival folytatott hosszú beszélgetések helyszínét hagytam el, és a sok hazaséta emlékét, amiknek ma már vajmi kevés eredményét látom, de akkor nagyon jól estett. Majd az Egyetem tér, és a koli tér következett, ahol már inkább nem gondoltam semmire, csak a határozott house dallamokra koncentráltam.

Ma a szememre hányták, h csak visszasírom a régi jó dolgokat (mint a reklámban), de nem teszek semmit. Most is úgy gondolom, h ezek nem véletlen múltak el, és naív dolog lenne azt hinni, h minden visszaáll a régi kerékvágásba. Persze van még, aki hisz a mesékben.

Ilyenkor este, amikor annak ellenére sem tudok aludni, h teljesen tisztában vok vele, h reggel fáradt leszek, és szarul fogok kinézni, mert korán van órám, céltalanul bojongok a neten. Ilyenkor mindig böngészgetem kicsit az oldalaim látogatottsági statisztikáit, és vhogy mindig találok vmi érdekeset. Mindig izgat a dolog, h vajon kik is olvasnak, és miért, ami persze a IP-ből és a szolgáltatóból nagyon ritkán derül ki, de azért még izgat. Hetente pár alkalommal van egy-egy olvasó, aki hosszabb időt tölt régi bejegyzések olvasásával, és ilyenkor soha nem tudom megállni, h ne nosztalgiázzak picit én is. Azt hiszem, már elérte a blog azt a kort, h jó lehet igazi naplóként is. Azaz, az ember visszaolvas, és visszagondol a felvázolt emlékekre, eseményekre, emberekre, érzésekre. Ilyenkor többnyire az jut eszembe, h #régenmindenjobbvolt, meg #fuckyeahnagynyolcas, de persze változnak az idők, és ez már csak nosztalgia. Jó visszagondolni arra, h mennyire tud örülni az ember, egy a barátaival töltött délutánnak, vagy egy közös kajálásnak. Persze nem mehetünk el a negatívumok mellett sem, mert a #régenmindenjobbvolt, magában rejti azt is, h most meg minden rosszabb, vagy legalábbis úgy tűnik. Sokan mondják, h nem nagyon van értelme annak, ha az ember leírja egy blogban, h merre volt aznap, kivel, h, és miért volt partyzni, de mivel én írom a blogot, így ez az én döntésem. Van persze indoklás is, ez egy én blog, és mivel én úgy gondolm, h jó lesz pár év múlva visszaolvasni, így le is írom, és mint a mellékelt ábra bizonyítja, igazam van. Így a ma esti korai fekvés helyett is  megírom inkább a hétvége összefoglalóját, és próbálom terelni a gondolataim, a #régenmindenjobbvolt kategóriáról. Arról mondjuk most nem beszélek, h mennyire kíváncsi lennék, h vajon a többiek h gondolják ezt az egészet, vagy miért alakulnak így a dolgok, mert szerintem kevesen tudják a konkrét válaszokat, vagy egyszerűen csak én nem akarom tudni igazán. Közben pedig halkan visszasírom azt, ami elmúlt.